cianotípia

A cianotípia felfedézése

Johann Wolfgang Döbereiner már 1831-ben felfedezte a vasoxidok fényérzékenységét, és nyilvánosságra hozta ennek a fotókémiai reakciónak az elméleti alapjait, amely a későbbi cianotípia eljárás felfedezéséhez nyújtott fontos ismereteket. A cianotípia tradicionális kontaktmásoló módszert alkalmaz.

1842. június 15-én publikálta az eljárást az angol csillagász Sir John Frederick William Herschel (1792-1871) a Philosophical Transactions of the Royal Societyben „On the Action of the Rays of the solar Spectrum on Vegetable Colours, and on some new Photographic Processes” címmel, melynek egy részét 16-án olvasták fel a társaság előtt. Nyomtatásban csak szeptembertől volt olvasható. A cianotípia „cyanotype” elnevezést Herschell 1842. augusztus 16. óta használja, mint pozitív fotóeljárási módot. 1844-ben Robert Hunt (1807-1887) kutató és publicista tökéletesítette a cianotípiát és „Chromo-Cyanotype”-nak nevezte el, melyet a „Researches on Light” írásában hozott nyilvánosságra.

Az eljárást a XIX. század második felétől az iparban is használják mind a mai napig.

A cianotípia kémiai alapjai

Ferri-ammónium-citrát

Egyéb elnevezés: vas-ammónium-citrát, mely a háromértékű citromsav vegyes sója. Ez nem stöchinometrikus összetételű vegyület, az Fe(NH4)C6H5O* közelítő képlettel írható le, változó mennyiségű kristályvizet tartalmaz. Vízben jól, etanolban alig oldódik. A levegő nedvessége és fény hatására elbomlik. Oldata nem tartós, csapadék kiválása közben elbomlik. Barna és zöld változatban fordul elő, fotográfiai felhasználásra a zöldet ajánlják. A kereskedelemben kapható anyagot a következő kategóriákba sorolják: vörösbarna színű - 16,5-22,5 % Fe tartalom, barna - 14,5 % Fe, vérvörös - 28 % Fe, zöld - 12,85-16 % Fe tartalom. A ferri-ammónium-citrát a cianotípia fő komponense a kálium-hexaciano-ferrát mellett. A vegyületben levő Fe3+-ion redukálódik a fény UV hatására Fe2+-ionná, és ez alkotja a kék csapadékot.

3Fe2+ + 2[Fe(CN)6]3-= Fe3[Fe(CN)6]2

(Turnbull- kék)

A főreakció mellett azonban egy redoxi-reakció is végbemegy:

Fe2+ + [Fe(CN)6]3 - <==> Fe3+ + [Fe(CN)6]4 -

és a hexaciano-ferrát(II)-ionok a vas(III)-ionokkal szintén csapadékot adnak (berlini-kék).

Tehát, általában a két csapadék keveréke képződik. A mellékreakció a Fe -ionokat komplexbe vivő fluorid-ionok hozzáadásával zárható ki. Ennek a vegyületnek valószínűleg még az a szerepe, hogy a fényelnyelés a fotográfia szempontjából megfelelő hullámhossz-tartományban történjék és az érzékenység is kielégítő legyen. Használják még fotópapírok kékre színezéséhez is.

Kálium-hexaciano-ferrát(III)

Egyéb elnevezések: vörösvérlúgsó, kálium-ferricianid K3[Fe(CN)6], M: 329,24, vörös kristályos anyag. Oldhatóság: vízben 334, 77,5100 , etanolban nem oldódik. Fény hatására bomlik, a kristályok megsárgulnak, a vegyület sárgavérlúgsóvá alakul (kálium-ferrocianid, K4[Fe(CN)6]*3H2O). Sárgászöld színű oldata is fényérzékeny, bomlásakor vas(III)-hidroxid (Fe(OH)3) keletkezik, ezért mind a szilárd anyagot, mind oldatát barna üvegben kell tárolni. Erős oxidálószer, oxidálás közben az Fe3+ -ionok Fe2+ -ionokká redukálódnak. Ha oldatához Fe2+-ionokat tartalmazó oldatot adunk, akkor kék csapadék kiválását figyelhetjük meg. Ez a Turnbull-kék (Fe3[Fe(CN)6]2), ami valójában a lezajló redoxi-folyamatok miatt azonos a berlini-kéknek nevezett csapadékkal. Ezen a reakción alapul a cianotípia készítése, amelynek a kálium-hexaciano-ferrát egyik fő komponense: a ferri-ammónium-citrát és vörösvérlúgsó oldatának keveréke fény hatására redukálódik és a keletkezett ferro-ionok (Fe ) a vörösvérlúgsóval Turnbull-kék csapadékot adnak. A csapadékképzési reakció igen érzékeny. A fémezüstöt komplex só alakjában oldja tioszulfát-ionok jelenlétében, ezért a fotográfiában az úgynevezett Farmer-gyengítőben, illetve színes kidolgozásnál a halványítóban is alkalmazzák. Az első lépés egy redoxi-folyamat, melynek során a fém ezüst Ag+ -ionná oxidálódik, majd ez oldódik komplex alakban:

4[Fe(CN)6]3- + 4Ag ------> Ag4[Fe(CN)6]2 + 3[Fe(CN)6]4 -

Ag4[Fe(CN)6]2 + 8S2O3 ------> 4[Ag(S2O3)2]3 - + [Fe(CN)6]4 -

Használják még kék színezőkben is. Magas hőmérsékleten vagy erős sav hatására bomlik hidrogén-cianid gáz képződése közben, ami igen erősen mérgező. Szájon át a gyomorba kerülve, a gyomorsav hatására ez utóbbi reakció játszódik le, emiatt a vegyület is mérgező hatású.

Kálium-hexaciano-ferrát(II)

Egyéb elnevezések: kálium-ferrocianid, sárgavérlúgsó.

K4[Fe(CN)6]*3H2O, M: 422,39, sárga kristályos anyag. Oldhatóság: vízben 27,812, 90,636, nem oldódik etanolban. Vizes oldatából fény hatására vas(III)-hidroxid válik ki. Fe3+-ionokkal berlini-kék csapadékot ad:

4Fe3+UV+ 3[Fe(CN)6]4 - ------> Fe4[Fe(CN)6]3

Ezt a csapadékot az oxálsav oldja, ellentétben a turnbull-kékkel, ill. fluorid-ionok jelenlétében nem válik le. Szennyeződésként megjelenhet a turnbull-kék mellett, ami fátyolként jelentkezhet a cianotípiánál.

A készítés módja

Számos leírást ismerünk, íme egy jól működő, általam is rendszeresen használt recept.

Két oldatot készítünk, az egyik 9 g vörösvérlúgsó 100 ccm desztillált vízben oldva. A másik 25 g ferriamoniumcitrát 100 ccm desztillált vízben oldva. Hűtőszekrényben külön-külön hosszú ideig eltartható a két oldat. A két oldatot leszűrjük, majd sötétebb helyen összeöntjük, leszűrjük, s egy óráig állni hagyjuk. Az így képződött fényérzékeny oldatot lúgmentes papírra, selyemre, fára, stb., széles ecsettel egyenletesen felkenjük, majd megszárítjuk. Mindezen műveletek elsötétített helységben, egy 40 wattos normál égő fényénél végezhetőek. Az érzékenyített papír zöldessárga színű, s száraz, sötét helyen hetekig tárolható. Másolókeretben, napfényen vagy UV fényben exponáljuk, célszerű túlmásolni, amit időnként ellenőrizhetünk. A megvilágított részek szürkéskékre változnak. Az elkészült képet folyóvízben mossuk mindaddig, míg sárga levet enged. Ekkor a fényérte helyeken keletkezett turnbullkék vízoldhatatlan, míg a fény nem érte helyekről a nem reagált vörösvérlúgsó és ferriammóniumcitrát kioldódik. Az árnyalatok elmélyítésére 1:20 hígítású sósavban néhány másodpercig áztathatjuk, leöblítjük, majd szárítjuk.

Ha a képeket ragyogóvá szeretnénk tenni használhatunk 20%-os ammoniumdicromát oldatot.

Lúgos közegben a kép eltűnik, de kénsav vagy sósav oldatban ismét láthatóvá varázsolhatjuk.

A cianotípia képviselői

Szeretnék néhány cianotípia-technológiát használó fotográfust bemutatni. Természetesen, más fotóeljárást is használtak, ahogyan a mai kortárs művészek is: a hatáshoz választanak a fotótörténeti eljárások színes palettájáról. A mellékletben bemutatok egyet-egyet az itt felsorolt alkotók képeiből.

Sir Johns Herschelt, az eljárás kidolgozóját már az előbbiekben bemutattam.

Anna Atkins (1799-1871) angol botanikusnő, fotográfusnő a világon először jelentetett meg fotógráfiákkal illusztrált könyvet.

Atkins apja Sir John Herschel barátja volt, és a 1842-ben ismertetett eljárást használta botanikai nyomatok készítésre. Első könyve British Algae: Cyanotype Impressions címmel 1843-ban, saját kiadásban jelent meg közel 400 képpel, melyeket barátainak, kutatóknak és többek között William Henry Fox Talbotnak is elküldött. Az albumban brit algák negatív lenyomatai (fotogrammok) láthatók. Cyanotypes of British and Foreign Flowering Plants and Ferns címmel jelentette meg második kötetét szintén növényi nyomatokkal.

Henri Jean-Louis le Secq (1818-1882) francia festő és fényképész papírnegatívokról készített cianotípiákat. A francia kormány megbízásából a francia építészet remekeit fotózta.

Több amerikai fotográfus is használta az eljárást. Például Edward S. Curtis (1868-1952) amerikai fényképész, Thomas Eakins (1844-1916) amerikai festő, szobrász, fotográfus, Charles F. Lummis (1859-1928) amerikai újságíró, történész, költő, fényképész.

Magyarországon csak pozitív változatának felfedezését követően (1877. Pellet, lásd mellékletben) kezd elterjedni. Dr. Wartha Vince (1844-1914), aki a Magyar Királyi József-Műegyetem tanára volt, a fotókémia fejlődését hivatásából adódóan érdeklődéssel kísérte, és foglalkozott ezen papírok előállításával. Veress Ferenctől (1832-1916) több cianotípia is fennmaradt. Városképeket, családi fotókat készített papírra és vászonra. Tafner Vidor (1881-1966), aki saját kísérletei alapján kombinálta a cianotípiát és a guminyomást, s eljárásának a cianokromotípia nevet adta.

Cianotípia a XX-XXI. században

A cianotípia a fotóművészet manapság újrafelfedezett, különleges ága. Ha például egy lágy, tónusgazdag felvételt valamilyen technikával nagyon keménnyé teszünk, merőben megváltozik a karaktere, szinte grafikává válik: új kép keletkezik.

A fényérzékeny anyag ecsettel történt felhordása a kész munkának drámai keretet kölcsönöz. Az ecsetvonások esetlegessége lendületesen kapcsolódik a kompozíciókhoz. Ma is akad néhány fotóművész, aki hajlandó bíbelődni a régi technikákkal, hiszen az így keletkezett munkák eredetisége sokszor megdöbbentő. A mai magyar kortársművészek közül többen használják a cianotípia technikáját, érdemes kiemelni Vékás Magdát (1956-), aki 1985-től, a Kincses Károly vezette gödöllői fotótechnikai tábor óta, foglalkozik különleges eljárású képkészítéssel. A merített papírra is készíthető technikák érdeklik, sokféle hordozóra dolgozik. A különböző anyagok textúrája így jelentéstöbbletet ad a képhez, a műalkotáshoz.